Tetszik, nem tetszik...

...ez a táska házon belül elkelt!

Addig - addig könyörgött a középiskolás... ( jajj, ezt de furcsa kimondani! )...tehát a lányom, míg a Meskára töltés előtt bekosarazta magának....Akarom mondani belakta magának...
Pedig még ez a zöld is remekül működik, ez volt a gombvirágosok prototípusa...

Lehet, hogy így végre lesz nekem is?
Mert akkor én most ezt stoppolom magamnak...:)

A boltba pedig még talán kijön a sárga gombvirágosok maradékából egy...aztán néhány hónapra lassan el lehet tenni a napsárgákat...:(

Még nem írtam...

...meg Ginának, hogy szeretnék menni én is az I. Országos Kreatív Blogtalálkozóra, de meghányom-vetem újra a dolgot, és mivel nagyon nagy a csábítás - olvasva a résztvevők listáját -, azt hiszem elmegyek én is. Nyalkán elkezdtem gyűjteni a baráti öleléseket... folytatni volna kedvem.:)

Találkozom Veled? :)

(Katám! nagyon szépen megfestetted az érzést!)

A végére...

...odamerészkedtem. Nem is alkotni, ahhoz a szombat délután már igen csak az utolsó pillanat volt. Hokata ígért egyszer egy nem virtuális ölelést... Nem túlzás, hogy érdemes volt ezért messzire utazni... Nagyon messzire...egy másik dimenzióba. Ahol az időt másképp számítják... és sok minden más, mint ami ebben a blogtérben az meglátszik... Túl a dombtetőn van egy hely, ahol megtörténhetett...

 néhány - nem virtuális - ölelés...:)

volt sok...

igazi...

meg még igazibb...

Láttam itt a barátságtakarót is!!!

megtapogattam...

mögé bújtam...

kitalálgattam melyik blokk kié...

mosolyogtam...

elismertem...

ámultam az egyszerű szépségtől...

sajnáltam, hogy lemaradtam pl. erről...

Anikó már fent a dombtetőn megmondta, hogy csodálatos a hely...

Biztos mondott volna még sok mást is a napraforgó tábla mellett üldögélve velem a kék takaróján, 

csak annyira sokat beszéltem... beszéltem... beszéltem...

 Olyan Ő... rád figyel... valóban...

A kreativitás semmilyen szinten nem ismert határokat...:)))

Annyi mindenre voltam kíváncsi...

És ők is...:)

és arra is, hogy jövőre kik lesznek ott,

  vajon hány DE után érek mégis oda...

hány kifogásom lesz, miért vonom meg magamtól a jót...

Azért Colette írj fel mégis légyszíves!...:)
Köszönöm!

Utóirat Larionnak és a hasonló lelkű embertársainak:

amikor az utolsó útszakaszt tettem meg a földúton odafelé, éppen ez a zene szólt a Quimbytől... Tudom, hogy várod a levelem...még ülepednek bennem a történtek, nem olyan egyszerű azt leírni... az biztos, hogy jövőre ott a helyed... biztos...:)


Ez a bejegyzés - tudom - eléggé sajátos nyelvezetű, picit személyeskedő is... ne haragudjatok ezért... jövőre veled is ugyanott... Rendben?